no, kezdem

színtelen
szótalan
halmazállapota
hiányában nem is szenvedő
kellemes
különleges érzés.

Kerített hatalmába, miközben eddigi életem legszörnyebb rémálmát próbáltam visszaidézni:

"a zárójelenetet nem nézzük meg,
már láttam a filmet,
elüt majd téged
egy fehér mikrobusz."
Kopogunk a macskaköveken, te meg én.
mögöttünk bicikli nyiknyik, rajta egy szőke én.
"Ne félj, a zárójelenet elmarad."
Bicikli megelőz, s mint szőke leány a ködben...
helyette tömeg, bundás, ordító emberbűzben
jön a fehér mikrobusz.
Örülnöm kéne, hogy nem tévedtem?

Erről az álomról még írni fogok, szeretnék. Viszont addig egy otthoni kocsmában írtam azt, amivel kezdeni akartam a blogírást:
 "igaziból te is ide tartozol.olyan színtelen szótalan érzést keltesz bennem. És a szótalan itt a legérvényesebb, mert ugye mi szótalanul ismertük meg egymást, s több, mint egy évig így utaztunk végig öt megállót, busszal. Viszont ez az érzés egyáltalán nem színtelen, mármint az élmények, ezek a jelentéktelennek tűnő, de tkp. nagyon színes élmények...várom a többit. Te vagy a szemezős barátom."
 No, ez már 9 napja történt, 9 színes napja. Mostmár ugye beszélgetünk is. És egyszerre hümmögtünk, aztán egyszerre hallgattunk. És csokis kekszet ettünk, pufuléccel.