Kicsit igen, s nem is kicsit, azt hiszem, de még nem is merem leírni, hát még kimondani( persze csak magamnak kéne,de nem megy az sem).Két csodálatos, hatalmas szem, a tiéd, s a finom és persze szenvedélyes csókok.És belemosolyogtál a nyakamba, aztán összefonódva aludtunk még egy picit. "Tényleg édesen nézel, na, ez annyira biztos, mint ahogy ez a hargitai rendszámú kocsi itt áll."
Érdekes, a szemed nem is olyan hatalmas, mármint így ránézésre nem, csak belenézésre. Mert ha belenézek, olyan, mint egy (azaz két) hatalmas, zöld fátyollal leterített láda, telisteli rengeteg színes dologgal.
"Tudom, milyen a szeretethiány", igen, mindketten tudjuk, pedig szeretnek mindkettőnket. De a szeretet apró kinyilvánításai kellenek, odabújni, kézenfogva járni, együtt aludni, lábamon zongorázni, alvás közben füledbe kapaszkodni, válpuszi.
Régen, mikor még apukámmal volt időnk sétálni, ő a vállamra tette a kezét, én fogtam a mutatóujját, úgy mentünk egymás mellet. Matykó, aki két és fél éves, virágot szed nekem, szép követ, s reggelente azzal költ, hogy " Helkejjél, Cinókám, nem aludj." Picurkám, aki 11 éves, rajzol nekem, és megkér, hogy szakítsak helyette a barátjával, mert csak én vagyok képes rá. Anyikóm megfogja a nagylábujjam, ha épp otthon vagyok.
Tőled két rengeteg találkozásunk alatt annyi ilyet kaptam, amennyi különlegesség van azokban a bizonyos ládákban, s lehet ezért is hiszem azt, hogy "kicsit igen".
De lehet, hogy nem csak hiszem, mert közben vet szét a hétágú mosolygós napsütés.
Egyik osztálytársnőm mondta, hogy az én lelkem még nagyon az elején lehet, nem sokat vándorolt. És igaza van, kicsi vagyok én még, naív, igen, mert hiszek a szép szerelemben.
Meglátjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése