szerelmem, a Színház.

É vekig vágytam rá, a legégetőbb, leghatalmasabb, legfantasztikusabb, legleírhatatlanabb vággyal.
R ajongtam érte, szinte felfoghatatlanul, eleinte nyilván csak plátóian.
V oltak éjszakák, átvirrasztott éjszakák, miatta, érte, neki köszönhetően átvirrasztott éjszakák.
É s végre, két évvel ezelőtt úgy tűnt, végre az övé lehetek. Tudtam, viharos lesz a kapcsolatunk,  de bármit   V állaltam volna érte, fizikai, lelki szétzúzást egyaránt. Vak az a bizonyos halálos, butító és nyomorba döntő,
É n pedig teljesen a varázsa alá kerültem. Felnéztem rá, piedesztálra emeltem, ragyogó piedesztálra, ami
NY ilván hiba volt, hiszen a fantasztikus ragyogás miatt a hibák, a nyüvek, a rothadás eltörpült, fel se tűnt.
T udtam erről, persze, de bármennyire igyekeztem, nehezen sikerült fantasztikus rajongásomat félretenni,
E nnek pedig egyenes következménye a pofáraesés volt, nem is egy, s nem is kis méretű. Az esést perzse
L elkem zsengesége miatt éreztem nagynak, nem tudtam megállni a helyemet ebben a kapcsolatban, nem is
E gyszer a saját életemnek próbáltam véget vetni, annyira nehezemre esett. De akartam, vagyis azt hittem,
N agyon akarom, csak ezt akarom. Azt hittem, csak gyengeség, ami miatt nem tudok helytállni, de rájöttem, hogy egyszerűen nem vagyunk egymásnak valók. Nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, de még annak a képnek sem felel meg, amit olyanok tapasztalatai alapján festettem meg magamban, akik közelről ismerik.
Az elmúlt két évben rengetegszer csalódtam magamban, a legnagyobb csalódást mégis ő okozta.
Félévente legalább egyszer elhatároztam, hogy véget vetek ennek a kapcsolatnak, mert nem vagyok elég erős hozzá. Persze, ez furcsamód megerősített, ezért folytattam. Igen, minden terápia először az alapkövekig lerombol, hogyy aztán onnan építsen újra.
Engem újra is épített az én nagy szerelmem, viszont ebből az újból kimaradt a rózsaszínre torzító szemüveg, helyébe egy drótkeretes, befőttes üveg vastagságú reália-szemüveg került, és ennek következtében az új én-építményemből teljes mértékben hiányzik az a hatalmas rajongás, nincs helye piedesztálnak, se eltúlzott ragyogásnak. Mikor a terápia kezdődött, a tervben fő helyen volt viharos szerelmem tárgya, de építkezés közben-mint az várható volt- leesett (és csörömpölt). Darabkáit elvitték a buldózerek- zavarta az építkezést.
A darabok eltakarítása már júniusban megvolt, mégis érzem még a helyét. Néha hideg lesz ott belül, ahol az építkezés folyik. Olyan ez a hideg, mint mikor az ember első nagy és igazi szerlmével szakít, és tudatosul benne, hogy ez bizony végleges.
Viszont a jó hír az, hogy első nagy szerelmemmel két év cirkuszkodás után elcsendesült a szakítás keltette vihar, tehát néhány év múlva itt is számíthatunk esetleg szélcsendre.
De még nem.

Lili

- Ez mennyibe kerül?- kérdezte a pöttyös ruhás lány a mindig mosolygó eladónőt. De a mindig mosolygónak most könnyáztatta volt az arca, kipirosodott szemei körül elfojt a szemceruza nyoma, és csak néhány másodperc után sikerült kellőképpen összeszednie magát ahhoz, hogy válaszoljon a kérdésre.
A kérdező kerülte a tekintetét. Meg akarta vigasztalni, szeretett volna valami lélekmelengetőt mondani, de nem volt képes rá. A kis stand körül elterpeszkedő fájdalom sötét, szélcsendi biztonságban magasló esőfelhőként gomolygott a levegőben.
Szinte rohanva menekült ki a főutra, magára hagyva a látszat szerint szörnyű változáson keresztülment eladót, a máskor mindig mosolygót. Nem bírta feldolgozni azt, hogy a derű, a sebezhetetlennek tűnő vidámság egyszerűen eltűnt a lány teljes lényéből.
A sarokra érve lassított, hiszen a sokkhatás miatt alig kapott levegőt. Arra gondolt, vajon mit látott volna, ha találkozik a tekintete a mindig mosolygóéval, ha bele mer nézni a hirtelen olyan hihetetlenül szomorúvá lett nagy barna szempárba.

A máskor annyira látogatott stand mögött ismét sírás tört ki a lányból, aki ma reggel még mosolyogva rakosgatta sorba az asztalon a különféle holmit. Most lehajolt, mintha az asztal alatt keresne valamit, és némán, keserves fájdalommal zokogott. Hosszú  másodpercek teltek el így, aztán hirtelen elhatározással a lány elővette határidőnaplóját, s az első üres oldalra ezt írta:

Ma itt járt Lili


Első négylábú barátném, a legjobb,
aki egy tüneményes lény,

egyszerű állatnál sokkal több volt,
az "állat" szó sértés ránézve,
őrangyal, tündér:
csak bele kell nézni a szemébe.

Ezt a fantasztikus szempárt láttam ma,
mikor a macskaköves útról
rámmosolygott egy gyönyörű kutya.

Magamhoz hítvam, sonkával etettem,
s mikor már a székemnél pihent,
akkor jöttem csak rá, ki is ül mellettem.

Persze, butaság, hihetetlen,
reinkarnáció, lélekvándorlás,
mindez elképzelhetetlen,

s eddig számomra is csak
távoli furcsaság volt,
de ma láttam, éreztem,

Lili ma pár percig itt volt velem.

És hiába írtam le ezt a nem sok művészi értékkel bíró verset, meg a kicsit eltúlzott valamit is, amivel kezdtem a bejegyzést, csak néhány óra múlva lazult az elszorult torkomon a csomó. Nem értettem, miért rohant ennyire le első kutymorgóm gyásza, akit másfél éve győzött le egy rákos daganat.
Fantasztikus volt. A családunk szerint ő is embernek érezte magát, és csodálkozott, hogy miért jár négy lábon, és a többi kutya miért tekinti őt társának. Nem is nagyon barátkozott kutyákkal, csak emberekkel. Egy kutya-barátnéja volt, Lola, a szomszéd nagyon elhízott kutyája, de őt se tűrte meg mindig maga körül.
Velünk viszont imádott lenni. Egészen mesébe illő módon került hozzánk: egy esős éjszaka nagybátyám meghallotta a nyüszkölését, kimentette a pinceajtó szorításából, attól kezdve a mi kutyánk volt. Akkor óvódás voltam, és egyik testvérem sem élt még, de nagyon szerettem volna, hogy sok testvérem legyen. Ezért az óvódában így adtam elő a hírt: "Gyerekek, született egy kistestvérem! Csak az a baj, hogy kutya lett." Mivel édesapáméknál élt, 18 éves koromig csak kéthetente találkoztunk, minden második hétvégén. Ezért minden második hétfő reggel Lili sírása kísért el a kapuig.

Imádta a tökmagot. Télen főleg ezért mindig tele volt tökmaggal a zsebem, így aztán mikor leültem mellé, beletúrta kis orrát a kabátomba és rágcsált rendületlenül. Valójában mindent szeretett, ami kicsit is finomságnak számít.

Rengeteget tudnék írni erről a fantasztikus kutyáról. Mikor már közeledett élete végéhez, megvakult. Nem is hallott jól, fájdalmai voltak, nehezen járt. De mikor leültem mellé és a fejére tettem a kezem, ő a térdemre tette a mancsát, az ölembe a fejét, elhalványult nagy barna szemével kereste az én szemem, tessék, megint sírok, szakad meg a szívem, bármennyire közönséges.

Az a baj, hogy nem volt mikor meggyászoljam őt. Vásárhelyen voltam, szesszió elején, próba közepén, mikor édesapám felhívott. Számítottunk rá, tudtuk, hogy hamarosan bekövetkezik, mégis nagy veszteség volt, mi tulajdonképpen egy családtagot vesztettünk el Lilivel. Édesapám csak annyit mondott, hogy "Lili...", ki se tudta mondani. Én meg csak három hét múlva jöhettem haza, akkor is csak két napra, aztán vissza, munkára munkára. Így ment ez vakációjig, aztán meg csak néha gondoltam Lilire, egészen mostanig.
Van nekem egy csoda-Morzsám, persze, és ő is barátném, a családunk része. De lehet egy családtagot helyettesíteni?