Cinó, az elmélkedő.

Figyelni környezetünk rezgéseire és haladni velük. Észrevenni, hogy mi is az ún. forgatókönyv és minnél tovább levegőben tartani a világ által adott labdát. Ez az, ami számomra igazán érdekes. Persze, ez távolról sem csak a nagybetűs dolgokra érvényes, hanem a legkézenfekvőbbekre is.
Mivel hangulatember vagyok - ahogy szerintem mindenki valamilyen szinten az -, nagy hatással van rám például a zene. Otthon vagy utcán, mindig randomra teszem a zenét, mert kiváncsi vagyok, milyen hangulatot kelt bennem és hogyan alakul ez a hangulat tovább, és sokszor meglepnek az összefüggések, az egymásután, azaz egymásból következő történések. Jó, ez nemcsak a zenével van így, ugye, viszont tényleg minden mindennel összefügg. Például volt már úgy, nem is egyszer, hogy épp nem akartam valakivel találkozni, de nem volt mit tennem, mert szembejött velem az utcán és én igyekszem mindig elfogadni a világ ajánlatait, ezért köszöntem neki és nem találtam ki semmiféle idétlen kifogást csak azért, hogy ne kelljen beszélgetnünk, hanem vettem a saját negatív hangulatocskámat s ügyesen vele együtt beszélgettünk, és meglepően hasznos beszélgetés lett belőle Persze, olyan is előfordult már, hogy valaki elől gyáván elbújtam, mert nem volt türelmem hozzá, viszont azon a napon még kétszer találkoztam vele. És ki is derült, hogy miért, csak hát, ez kicsit személyes. Lényeg a lényeg, nincsen olyan, hogy véletlen, én így gondolom.
Még nem tudom, pontosan mi az, ami valamilyen sziten irányítja a világot, ami vagy aki a forgatókönyvet írja, és ha igazán belegondolok, egy kicsit el is keserít, de csak egy tényleg kicsit, egy hangyapucányit, az, hogy valójában a szó legtisztább értelmében nekem, meg nekünk élőlényeknek ugye, nincs is szabad akaratunk. Dehát ez a helyzet, ezt fogadom el, mivel egyelőre ez az egyedüli elmélet, amiben hinni tudok: hogy valami szerint bizonyos szinten mindenképp irányítva van az életem, valami felsőbb erő által.
16 évesen írtam egy műremeket, kicsit kacagjon, aki olvassa :
"Valami van.
 van valami.
 hisz nem magától fúj a szél
 és nem a semmiből lettünk mi sem.
 vagy igen?"
Köszönöm :)

Feladatok Cinónak.

 1. Ki kell az álmokat irtani.
Álmok alatt nem a vágyaimat értem, hanem azokat a történéseket, amik éjszaka játszódnak le a fejemben. Mert ugye, nappal hatások érnek, rengeteg szín kerül a fejem kis színgyűjteményébe. És nem is az a baj, amikor absztrakt festménnyé keverednek össze ezek a színek az éjszaka úgynevezett puhaságában. Engem az ijeszt meg igazán, amikor a napközben összegyűjtött rengeteg szín egy teljeséggel valósághű képpé nő ki. És én próbáltam lenyugtatni az agyam alvás előtt, de még nem sikerült, sőt, mostanában még több színt szed elő, viszont az éjjel készülő képek sötétek és mikor hajnalban megébredek, hiába imádom az alvást, félek visszaaludni.
 2. A türelem, ez az én fontos feladatom. Csakhogy nem másokkal, hanem magammal kell még mindig türelmesebbnek lennem. Mert mióta itthon vagyok, fejlődtem türelmi téren, de még nem eleget. Van nekem egy fontos problémám, az őszinteség, ami olyan szinten probléma, hogy őszinte próbálok lenni minden megnyilvánulásomban. És ez elég nehéz dolog, mert szerintem főleg bátorság kell hozzá. Még ahhoz is, hogy azt mondjam nagymamámnak, azért nem vagyok éhes, mert hozzászokott a gyomrom a kevés kajához, ahelyett, hogy azt mondanám, ettem a munkahelyemen rendes ebédet. Nos, tehát még több türelem kell Cinónak Cinóhoz.
És szép zene:
http://www.youtube.com/watch?v=9VXS9MHrjQw

Néha túl messze szalad velem a felhő, amin élek

Saját meseországom van. Itt az emberek úgy viszonyulnak hozzám, ahogy én hozzájuk: bizalommal.
Itt nem számít különcködésnek a tolerancia.
Az én meseországomban megöleljük a napot, táncolunk a bársonyos arany-illatban, teli szájjal nevetünk, és ezen senki nem csodálkozik, mert itt ez a természetes. Itt senki nem akar különcködni, mindenki minden nap különleges. Nem létezik unalom, nincs olyan, hogy félünk egymástól.
Nincs olyan, hogy félünk kicsit sodródni az árral. Mert az ár nem egy hatalmas folyamé, hanem csak egy kis pataké. Nem nyakig kell belemászni, hanem csak bokáig, csak csiklandozza a lábunkat, aztán, ha akarjuk, gátat építhetünk a patakra, beleülhetünk, belefekhetünk, lubickolhatunk benne, de csak amíg jól esik. Az én meseországomban nincs sírig tartó elkötelezettség, mert aki akar, hétpecsétes szerződés nélkül is a meseországomban marad, és általatok válik kicsit valósággá ez a képzeletem-szülte felhő-ország.
Próbáltam már ezt a mese-világot lerombolni, de nem lehet, mert ez én vagyok. Ha nincs mese-világom, akkor nem Cinó vagyok, és olyankor nem találom a helyem és nincsenek színek és olyankor semmi sincs, csak a szürke. És ha a szürke mellett nincs valami, amire a szürke még inkább felhívja a figyelmet, mint a valami maga, akkor az már csak unalmas, pofátlanul kiábrándító szürke.

má' megint itt van.

Tetszik nekem ez a fiú. Mosolyog nekem, tehát én is tetszem neki. Már egy hete mosolygunk egymásnak. Ma elszakította a blúzom, mert cicázás közben mindig utánam szaladt. Mostmár köszönünk is, mikor találkozunk.
Két hete tetszik nekem, tehát ez már szerelem. Persze, én azt mondtam neki, hogy utálom. Ő is engem.
Már a harmadik blúzomat szakította el cicázás közben.
Igazság vagy kényszert játszottunk, és az volt a "kényszer", hogy csókoljon meg egyszer.
Kétszer csókolt meg. Járunk.

(milyen egyszerű 12 évesen)

ha nem követnék el hibákat, miből tanulnék?

Örülök magamnak.
Örülök, hogy kipróbáltam, milyen olyan kapcsolatban lenni valakivel, ami nincs konkrétan meghatározva, recept szerint szexre alapozódik, és meghatározatlanságából kifolyólag poligám. Vagy poligám mivoltából meghatározatlan.
Örülök valójában annak is, hogy - egy másik valakivel - elkövettem a a türelmetlenség és a megfelelni akarás hibáját.
Megfelelni a társadalom, a kor úgynevezett elvárásainak. A türelmetlen, a siető, a mostakarom kor, így látom én ezt a 21. századot. Írtam már, de még leírom, hogy véleményem szerint alkalmazkodni lehet, sőt, kell is, csak vigyázni kéne közben arra, hogy ne váljon az alkalmazkodás asszimilálódássá. No, most egy éjszaka erejéig úgy érzem, asszimilálódtam. Hiba volt, viszont örülök, hogy elkövettem. Hogy miért? Egyszerű. Rájöttem, hogy igenis szeretem, ha néhány héten keresztül udvarolunk egymásnak valakivel. Játszunk. A játéknak vannak szintjei (level), és a szinteket igenis be kell tartani. Persze, lehet egy játékot például a harmadik szinttel kezdeni, viszont akkor elvész az első kettő élvezete, érdekessége. Úgy látom, divattá vált harmadik szinttel kezdeni a játékot, de én nem akarom követni a divatot. Kipróbáltam, nálam nem működik.
Örülök magamnak. Örülök, hogy még egy szinttel fennebb kerültem az "ismerjük meg, fogadjuk el, és szeressük meg Cincit" játékban. Mert ezt a játékot biza negatív sorszámú szinten kezdtem.
Level up!

Reggeli zuhany

Nincsen nagy ő, játék van.
És a játék nagyon jó.
És ami igazán jó, hogy ha szerencsés vagy találsz olyan játszótársat, akinek szívesen alkalmazkodsz a szabályaihoz, sőt, ő is a tieidhez.
És azt remélem, hogy a jövőbeli Cinci talál olyan komolyabb játszótársat, akivel könnyen kötnek majd kompromisszumokat, merthogy szeretném, ha a jövőbeli Cinci sokgyermekes anyuka lenne, és azok a gyerekek nem elvált szülők gyerekei lennének.
Node addig még sok játszótárs vár rám és rengeteg játék.
És annak örülök, hogy ezt végre elfogadtam.
Lám, lám, mire jó a reggeli zuhanyozás: ül az ember a kádban, finom tusfürőillatban és megoldja az élet fontos dolgait.

Kategorizálunk, s mindenfélét csinálunk.

Csalni: elcsalni, kicsalni, lecsalni, megcsalni.
Megcsalni: akit, aki és akivel.
Én mindig a harmadik kategóriába kerülök. Eleinte bűntudattal járt, az első kategória tagja miatt, de aztán talán belejöttem. A folyamat elég rövid és egyszerű volt: először észrevettem, hogy már nincs bűntudatom, aztán akart lenni bűntudatom amiatt, hogy nincs, de ez az érzés hamar eltűnt. És akkor jöhetett az, hogy én, a harmadik kategória tagja, jól érzem magam, ilyen egyszerűen. Ez divat: érezzük jól magunkat bármi áron. A divatot természetesen nem kötelező követni, viszont a körülményekhez alkalmazkodni kell. Alkalmazkodom és jól érzem magam, legalábbis a látszat szerint. Alkalmazkodom, nem asszimilálódom. Legalábbis a látszat szerint.
Megcsalni: a divat szerint mindenki csinálta, legalább egyszer.
Na, ezért örülök, hogy a divathoz nem kell alkalmazkodni. Ez a része olyan nekem, mint egy izgalmas, új ruha-költeményhez tartozó eszméletlenül ronda cipő: hiába divat, nem kell, elég a ruha.
Persze, körülmények. Ezek kis mocskok, minden helyzetbe odaférkőznek, és teljesen felfordítják a dolgok menetét. Megfordírják, kifordítják.


Bogyó (mert igen, a lelke mélyén Bogyó) már nem keres nevet. Alkalmazkodik. Nem mindenhez, csak amihez úgy érzi, most kell. Néha ugrik, persze még nem magasról.

Lehetünk-e dühösek erre a jellemezhetetlenül szörnyű valamire, ami önkényesen elveszi az élőktől azt, ami alapvetően hozzájuk tartozik, mióta megszülettek? És erre, ami az élőket alapvetően meghatároza, lehetünk-e mérhetetlenül dühösek, amiért csak úgy megy tovább, nagybetűsen, mocsokul?
MIndamellett, hogy tudatában vagyok annak, hogy nem érek el vele semmit, dühös vagyok. Nem értem, miért kellett ezt. Mi értelme volt, hat hét után elvenni. Nyilván nincs magyarázat rá, mert az sem segítene, meg persze azért sincs, mert ez az önkényes dög tényleg attól vonja meg a felnövés, a szeretetben való részesedés, a puszta létezés lehetőségét, akitől akarja.
De mégis mi alapján találja meg az épp soron következőt? Szerintem érmefeldobással, másképp nem lehet ekkorákat tévedni. Előbb kisorsolja, hogy ember legyen vagy állat, s aztán veszi sorra a kritériumokat. Dehát milyen kritériumok lehetnek, mégis mik? Élt-e eleget a potenciális halálra jelölt vagy sem?Vagy mégis mi a kurva élet? Hat hetesen miért halnak meg olyanok, akik egyszerűen kiváncsiságból le akarnak mászni a lépcsőn? Az öregség, az más, az hozzátartozik az élet úgynevezett rendjéhez. Persze, ettől még nem tudom elfogadni azt sem. De bele kell nyugodnom, mert egyszerűen tehetetlen vagyok.
Nekünk ebbe nincs beleszólásunk, ugyebár, csak ennek a két önkényesnek, akik egymást szivatják, s ezzel minket pusztítanak, sorra.

szerelmem, a Színház.

É vekig vágytam rá, a legégetőbb, leghatalmasabb, legfantasztikusabb, legleírhatatlanabb vággyal.
R ajongtam érte, szinte felfoghatatlanul, eleinte nyilván csak plátóian.
V oltak éjszakák, átvirrasztott éjszakák, miatta, érte, neki köszönhetően átvirrasztott éjszakák.
É s végre, két évvel ezelőtt úgy tűnt, végre az övé lehetek. Tudtam, viharos lesz a kapcsolatunk,  de bármit   V állaltam volna érte, fizikai, lelki szétzúzást egyaránt. Vak az a bizonyos halálos, butító és nyomorba döntő,
É n pedig teljesen a varázsa alá kerültem. Felnéztem rá, piedesztálra emeltem, ragyogó piedesztálra, ami
NY ilván hiba volt, hiszen a fantasztikus ragyogás miatt a hibák, a nyüvek, a rothadás eltörpült, fel se tűnt.
T udtam erről, persze, de bármennyire igyekeztem, nehezen sikerült fantasztikus rajongásomat félretenni,
E nnek pedig egyenes következménye a pofáraesés volt, nem is egy, s nem is kis méretű. Az esést perzse
L elkem zsengesége miatt éreztem nagynak, nem tudtam megállni a helyemet ebben a kapcsolatban, nem is
E gyszer a saját életemnek próbáltam véget vetni, annyira nehezemre esett. De akartam, vagyis azt hittem,
N agyon akarom, csak ezt akarom. Azt hittem, csak gyengeség, ami miatt nem tudok helytállni, de rájöttem, hogy egyszerűen nem vagyunk egymásnak valók. Nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, de még annak a képnek sem felel meg, amit olyanok tapasztalatai alapján festettem meg magamban, akik közelről ismerik.
Az elmúlt két évben rengetegszer csalódtam magamban, a legnagyobb csalódást mégis ő okozta.
Félévente legalább egyszer elhatároztam, hogy véget vetek ennek a kapcsolatnak, mert nem vagyok elég erős hozzá. Persze, ez furcsamód megerősített, ezért folytattam. Igen, minden terápia először az alapkövekig lerombol, hogyy aztán onnan építsen újra.
Engem újra is épített az én nagy szerelmem, viszont ebből az újból kimaradt a rózsaszínre torzító szemüveg, helyébe egy drótkeretes, befőttes üveg vastagságú reália-szemüveg került, és ennek következtében az új én-építményemből teljes mértékben hiányzik az a hatalmas rajongás, nincs helye piedesztálnak, se eltúlzott ragyogásnak. Mikor a terápia kezdődött, a tervben fő helyen volt viharos szerelmem tárgya, de építkezés közben-mint az várható volt- leesett (és csörömpölt). Darabkáit elvitték a buldózerek- zavarta az építkezést.
A darabok eltakarítása már júniusban megvolt, mégis érzem még a helyét. Néha hideg lesz ott belül, ahol az építkezés folyik. Olyan ez a hideg, mint mikor az ember első nagy és igazi szerlmével szakít, és tudatosul benne, hogy ez bizony végleges.
Viszont a jó hír az, hogy első nagy szerelmemmel két év cirkuszkodás után elcsendesült a szakítás keltette vihar, tehát néhány év múlva itt is számíthatunk esetleg szélcsendre.
De még nem.

Lili

- Ez mennyibe kerül?- kérdezte a pöttyös ruhás lány a mindig mosolygó eladónőt. De a mindig mosolygónak most könnyáztatta volt az arca, kipirosodott szemei körül elfojt a szemceruza nyoma, és csak néhány másodperc után sikerült kellőképpen összeszednie magát ahhoz, hogy válaszoljon a kérdésre.
A kérdező kerülte a tekintetét. Meg akarta vigasztalni, szeretett volna valami lélekmelengetőt mondani, de nem volt képes rá. A kis stand körül elterpeszkedő fájdalom sötét, szélcsendi biztonságban magasló esőfelhőként gomolygott a levegőben.
Szinte rohanva menekült ki a főutra, magára hagyva a látszat szerint szörnyű változáson keresztülment eladót, a máskor mindig mosolygót. Nem bírta feldolgozni azt, hogy a derű, a sebezhetetlennek tűnő vidámság egyszerűen eltűnt a lány teljes lényéből.
A sarokra érve lassított, hiszen a sokkhatás miatt alig kapott levegőt. Arra gondolt, vajon mit látott volna, ha találkozik a tekintete a mindig mosolygóéval, ha bele mer nézni a hirtelen olyan hihetetlenül szomorúvá lett nagy barna szempárba.

A máskor annyira látogatott stand mögött ismét sírás tört ki a lányból, aki ma reggel még mosolyogva rakosgatta sorba az asztalon a különféle holmit. Most lehajolt, mintha az asztal alatt keresne valamit, és némán, keserves fájdalommal zokogott. Hosszú  másodpercek teltek el így, aztán hirtelen elhatározással a lány elővette határidőnaplóját, s az első üres oldalra ezt írta:

Ma itt járt Lili


Első négylábú barátném, a legjobb,
aki egy tüneményes lény,

egyszerű állatnál sokkal több volt,
az "állat" szó sértés ránézve,
őrangyal, tündér:
csak bele kell nézni a szemébe.

Ezt a fantasztikus szempárt láttam ma,
mikor a macskaköves útról
rámmosolygott egy gyönyörű kutya.

Magamhoz hítvam, sonkával etettem,
s mikor már a székemnél pihent,
akkor jöttem csak rá, ki is ül mellettem.

Persze, butaság, hihetetlen,
reinkarnáció, lélekvándorlás,
mindez elképzelhetetlen,

s eddig számomra is csak
távoli furcsaság volt,
de ma láttam, éreztem,

Lili ma pár percig itt volt velem.

És hiába írtam le ezt a nem sok művészi értékkel bíró verset, meg a kicsit eltúlzott valamit is, amivel kezdtem a bejegyzést, csak néhány óra múlva lazult az elszorult torkomon a csomó. Nem értettem, miért rohant ennyire le első kutymorgóm gyásza, akit másfél éve győzött le egy rákos daganat.
Fantasztikus volt. A családunk szerint ő is embernek érezte magát, és csodálkozott, hogy miért jár négy lábon, és a többi kutya miért tekinti őt társának. Nem is nagyon barátkozott kutyákkal, csak emberekkel. Egy kutya-barátnéja volt, Lola, a szomszéd nagyon elhízott kutyája, de őt se tűrte meg mindig maga körül.
Velünk viszont imádott lenni. Egészen mesébe illő módon került hozzánk: egy esős éjszaka nagybátyám meghallotta a nyüszkölését, kimentette a pinceajtó szorításából, attól kezdve a mi kutyánk volt. Akkor óvódás voltam, és egyik testvérem sem élt még, de nagyon szerettem volna, hogy sok testvérem legyen. Ezért az óvódában így adtam elő a hírt: "Gyerekek, született egy kistestvérem! Csak az a baj, hogy kutya lett." Mivel édesapáméknál élt, 18 éves koromig csak kéthetente találkoztunk, minden második hétvégén. Ezért minden második hétfő reggel Lili sírása kísért el a kapuig.

Imádta a tökmagot. Télen főleg ezért mindig tele volt tökmaggal a zsebem, így aztán mikor leültem mellé, beletúrta kis orrát a kabátomba és rágcsált rendületlenül. Valójában mindent szeretett, ami kicsit is finomságnak számít.

Rengeteget tudnék írni erről a fantasztikus kutyáról. Mikor már közeledett élete végéhez, megvakult. Nem is hallott jól, fájdalmai voltak, nehezen járt. De mikor leültem mellé és a fejére tettem a kezem, ő a térdemre tette a mancsát, az ölembe a fejét, elhalványult nagy barna szemével kereste az én szemem, tessék, megint sírok, szakad meg a szívem, bármennyire közönséges.

Az a baj, hogy nem volt mikor meggyászoljam őt. Vásárhelyen voltam, szesszió elején, próba közepén, mikor édesapám felhívott. Számítottunk rá, tudtuk, hogy hamarosan bekövetkezik, mégis nagy veszteség volt, mi tulajdonképpen egy családtagot vesztettünk el Lilivel. Édesapám csak annyit mondott, hogy "Lili...", ki se tudta mondani. Én meg csak három hét múlva jöhettem haza, akkor is csak két napra, aztán vissza, munkára munkára. Így ment ez vakációjig, aztán meg csak néha gondoltam Lilire, egészen mostanig.
Van nekem egy csoda-Morzsám, persze, és ő is barátném, a családunk része. De lehet egy családtagot helyettesíteni?

még mindig Tímea, vagy: egyre inkább Tímea.

Tímea tükörbe nézett. És látta azt, amit a saját édesanyja még nem.
Ezt ugyebár így is leírhatnám, mert érdekesebbnek tűnnék, viszont ha úgy írom, ahogy le fogom írni, önmagamként írom, nem egy különlegeskedő valakiként.
Tehát kezdem.
A nagy felismerés óta már többször is kerültem olyan helyzetbe, hogy a nevemet kérdezték, és mostmár gondolkodás nélkül Tímeát mondok. Tényleg komolyabb név, mint a Cinci, bizony a Tímea egy komoly név, bizony 21 évesen az ember már elmúlt 5 éves, hm, vannak ilyen dolgok.
Szép név ez, már kezdem megszeretni. Itt az ideje, hogy bevalljam: úgy érzem, ehhez a névhez kicsit fel kell nőni, amit én eddig távolról sem akartam. Ezért mondták-igaz, gonoszkodásból, de nem alaptalanul-, hogy nem igaz ez a lány, aki én vagyok, ezért éreztem sokszor én is azt, hogy nagyon őszinte akarok lenni, mégis elsiklik valaho az egész. Mert bele voltam teljesen kapaszkodva abba, hogy én bezzeg 70 évesen is gyerek leszek.
Persze, hogy az leszek, pontosabban ott lesz bennem az a derűs kislány, akit épp azzal tettem majdnem tönkre, hogy folyamatosan ő akartam lenni. Pedig vannak helyzetek, amikor már nem lehetek az a kis naív, mindent mosollyal fogadó lány. Bizonyos helyzetekben mégcsak nem is vagyok képes rá, mert ugyebár, valljuk be, megnőttem, igen. Konkrét helyzetekre gondolok, hétköznapi dolgokra, elsősorban, mint a számlák fizetése, albérlet-keresés, bankszámlaszám-kezelés, főzés-mosás, satöbbi.
Aztán vannak a kellemesebb dolgok, az új e,berek megismerése, a véletlenek, a szép helyzetek, a szerelmek, vagy csak szeretések, az egyszerű közelségek, beszélgetések. Nem lehetek ilyen helyzetekben az a Cinci, aki naívan, játékként kezel mindent. Aztán előre láthatóan pofára esik, csakhát ő nem láthatja előre, mert ő úgy tudja, a játéknak nincs kövektezménye.
Cinci megmarad a 3 éves öcsémnek, akivel játszik, fáradhatatlanul körberohanja vele kismilliószor a lovas körhintát, aztán sakkozik a kocsikkal, és rollerrel megy a piacra, és reggelente kocsis-kitalációs- mesét olvas Jack Kerouac Úton című könyvéből.
De a 12 éves húgomnak már Tímea ad öltözködési és szerelmi tanácsokat, és Tímea választja ki az első horror filmet, amit mindenképp meg akar a húgom nézni, és Tímea főz ebédet, sőt, ő fogja szeptembertől majd elhozni az öcsémet az óvódából.
Kicsit belekeveredtem, elég lett volna annyi, hogy tényleg fel kell ehhez a névhez nőni, és ez nem azt jelenti, hogy nem lehetek, jókedvű és nem járhatok mezítláb az éjszaka közepén a fűben,  meg egyéb szép dolgok.
Egyébként az elején azt akartam leírni, hogy én már bízom magamban, csak anyukám még nem. Már megint nem. Már megint még nem. De mindent rendre, ez a helyzet.