Lehetünk-e dühösek erre a jellemezhetetlenül szörnyű valamire, ami önkényesen elveszi az élőktől azt, ami alapvetően hozzájuk tartozik, mióta megszülettek? És erre, ami az élőket alapvetően meghatároza, lehetünk-e mérhetetlenül dühösek, amiért csak úgy megy tovább, nagybetűsen, mocsokul?
MIndamellett, hogy tudatában vagyok annak, hogy nem érek el vele semmit, dühös vagyok. Nem értem, miért kellett ezt. Mi értelme volt, hat hét után elvenni. Nyilván nincs magyarázat rá, mert az sem segítene, meg persze azért sincs, mert ez az önkényes dög tényleg attól vonja meg a felnövés, a szeretetben való részesedés, a puszta létezés lehetőségét, akitől akarja.
De mégis mi alapján találja meg az épp soron következőt? Szerintem érmefeldobással, másképp nem lehet ekkorákat tévedni. Előbb kisorsolja, hogy ember legyen vagy állat, s aztán veszi sorra a kritériumokat. Dehát milyen kritériumok lehetnek, mégis mik? Élt-e eleget a potenciális halálra jelölt vagy sem?Vagy mégis mi a kurva élet? Hat hetesen miért halnak meg olyanok, akik egyszerűen kiváncsiságból le akarnak mászni a lépcsőn? Az öregség, az más, az hozzátartozik az élet úgynevezett rendjéhez. Persze, ettől még nem tudom elfogadni azt sem. De bele kell nyugodnom, mert egyszerűen tehetetlen vagyok.
Nekünk ebbe nincs beleszólásunk, ugyebár, csak ennek a két önkényesnek, akik egymást szivatják, s ezzel minket pusztítanak, sorra.

szerelmem, a Színház.

É vekig vágytam rá, a legégetőbb, leghatalmasabb, legfantasztikusabb, legleírhatatlanabb vággyal.
R ajongtam érte, szinte felfoghatatlanul, eleinte nyilván csak plátóian.
V oltak éjszakák, átvirrasztott éjszakák, miatta, érte, neki köszönhetően átvirrasztott éjszakák.
É s végre, két évvel ezelőtt úgy tűnt, végre az övé lehetek. Tudtam, viharos lesz a kapcsolatunk,  de bármit   V állaltam volna érte, fizikai, lelki szétzúzást egyaránt. Vak az a bizonyos halálos, butító és nyomorba döntő,
É n pedig teljesen a varázsa alá kerültem. Felnéztem rá, piedesztálra emeltem, ragyogó piedesztálra, ami
NY ilván hiba volt, hiszen a fantasztikus ragyogás miatt a hibák, a nyüvek, a rothadás eltörpült, fel se tűnt.
T udtam erről, persze, de bármennyire igyekeztem, nehezen sikerült fantasztikus rajongásomat félretenni,
E nnek pedig egyenes következménye a pofáraesés volt, nem is egy, s nem is kis méretű. Az esést perzse
L elkem zsengesége miatt éreztem nagynak, nem tudtam megállni a helyemet ebben a kapcsolatban, nem is
E gyszer a saját életemnek próbáltam véget vetni, annyira nehezemre esett. De akartam, vagyis azt hittem,
N agyon akarom, csak ezt akarom. Azt hittem, csak gyengeség, ami miatt nem tudok helytállni, de rájöttem, hogy egyszerűen nem vagyunk egymásnak valók. Nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, de még annak a képnek sem felel meg, amit olyanok tapasztalatai alapján festettem meg magamban, akik közelről ismerik.
Az elmúlt két évben rengetegszer csalódtam magamban, a legnagyobb csalódást mégis ő okozta.
Félévente legalább egyszer elhatároztam, hogy véget vetek ennek a kapcsolatnak, mert nem vagyok elég erős hozzá. Persze, ez furcsamód megerősített, ezért folytattam. Igen, minden terápia először az alapkövekig lerombol, hogyy aztán onnan építsen újra.
Engem újra is épített az én nagy szerelmem, viszont ebből az újból kimaradt a rózsaszínre torzító szemüveg, helyébe egy drótkeretes, befőttes üveg vastagságú reália-szemüveg került, és ennek következtében az új én-építményemből teljes mértékben hiányzik az a hatalmas rajongás, nincs helye piedesztálnak, se eltúlzott ragyogásnak. Mikor a terápia kezdődött, a tervben fő helyen volt viharos szerelmem tárgya, de építkezés közben-mint az várható volt- leesett (és csörömpölt). Darabkáit elvitték a buldózerek- zavarta az építkezést.
A darabok eltakarítása már júniusban megvolt, mégis érzem még a helyét. Néha hideg lesz ott belül, ahol az építkezés folyik. Olyan ez a hideg, mint mikor az ember első nagy és igazi szerlmével szakít, és tudatosul benne, hogy ez bizony végleges.
Viszont a jó hír az, hogy első nagy szerelmemmel két év cirkuszkodás után elcsendesült a szakítás keltette vihar, tehát néhány év múlva itt is számíthatunk esetleg szélcsendre.
De még nem.

Lili

- Ez mennyibe kerül?- kérdezte a pöttyös ruhás lány a mindig mosolygó eladónőt. De a mindig mosolygónak most könnyáztatta volt az arca, kipirosodott szemei körül elfojt a szemceruza nyoma, és csak néhány másodperc után sikerült kellőképpen összeszednie magát ahhoz, hogy válaszoljon a kérdésre.
A kérdező kerülte a tekintetét. Meg akarta vigasztalni, szeretett volna valami lélekmelengetőt mondani, de nem volt képes rá. A kis stand körül elterpeszkedő fájdalom sötét, szélcsendi biztonságban magasló esőfelhőként gomolygott a levegőben.
Szinte rohanva menekült ki a főutra, magára hagyva a látszat szerint szörnyű változáson keresztülment eladót, a máskor mindig mosolygót. Nem bírta feldolgozni azt, hogy a derű, a sebezhetetlennek tűnő vidámság egyszerűen eltűnt a lány teljes lényéből.
A sarokra érve lassított, hiszen a sokkhatás miatt alig kapott levegőt. Arra gondolt, vajon mit látott volna, ha találkozik a tekintete a mindig mosolygóéval, ha bele mer nézni a hirtelen olyan hihetetlenül szomorúvá lett nagy barna szempárba.

A máskor annyira látogatott stand mögött ismét sírás tört ki a lányból, aki ma reggel még mosolyogva rakosgatta sorba az asztalon a különféle holmit. Most lehajolt, mintha az asztal alatt keresne valamit, és némán, keserves fájdalommal zokogott. Hosszú  másodpercek teltek el így, aztán hirtelen elhatározással a lány elővette határidőnaplóját, s az első üres oldalra ezt írta:

Ma itt járt Lili


Első négylábú barátném, a legjobb,
aki egy tüneményes lény,

egyszerű állatnál sokkal több volt,
az "állat" szó sértés ránézve,
őrangyal, tündér:
csak bele kell nézni a szemébe.

Ezt a fantasztikus szempárt láttam ma,
mikor a macskaköves útról
rámmosolygott egy gyönyörű kutya.

Magamhoz hítvam, sonkával etettem,
s mikor már a székemnél pihent,
akkor jöttem csak rá, ki is ül mellettem.

Persze, butaság, hihetetlen,
reinkarnáció, lélekvándorlás,
mindez elképzelhetetlen,

s eddig számomra is csak
távoli furcsaság volt,
de ma láttam, éreztem,

Lili ma pár percig itt volt velem.

És hiába írtam le ezt a nem sok művészi értékkel bíró verset, meg a kicsit eltúlzott valamit is, amivel kezdtem a bejegyzést, csak néhány óra múlva lazult az elszorult torkomon a csomó. Nem értettem, miért rohant ennyire le első kutymorgóm gyásza, akit másfél éve győzött le egy rákos daganat.
Fantasztikus volt. A családunk szerint ő is embernek érezte magát, és csodálkozott, hogy miért jár négy lábon, és a többi kutya miért tekinti őt társának. Nem is nagyon barátkozott kutyákkal, csak emberekkel. Egy kutya-barátnéja volt, Lola, a szomszéd nagyon elhízott kutyája, de őt se tűrte meg mindig maga körül.
Velünk viszont imádott lenni. Egészen mesébe illő módon került hozzánk: egy esős éjszaka nagybátyám meghallotta a nyüszkölését, kimentette a pinceajtó szorításából, attól kezdve a mi kutyánk volt. Akkor óvódás voltam, és egyik testvérem sem élt még, de nagyon szerettem volna, hogy sok testvérem legyen. Ezért az óvódában így adtam elő a hírt: "Gyerekek, született egy kistestvérem! Csak az a baj, hogy kutya lett." Mivel édesapáméknál élt, 18 éves koromig csak kéthetente találkoztunk, minden második hétvégén. Ezért minden második hétfő reggel Lili sírása kísért el a kapuig.

Imádta a tökmagot. Télen főleg ezért mindig tele volt tökmaggal a zsebem, így aztán mikor leültem mellé, beletúrta kis orrát a kabátomba és rágcsált rendületlenül. Valójában mindent szeretett, ami kicsit is finomságnak számít.

Rengeteget tudnék írni erről a fantasztikus kutyáról. Mikor már közeledett élete végéhez, megvakult. Nem is hallott jól, fájdalmai voltak, nehezen járt. De mikor leültem mellé és a fejére tettem a kezem, ő a térdemre tette a mancsát, az ölembe a fejét, elhalványult nagy barna szemével kereste az én szemem, tessék, megint sírok, szakad meg a szívem, bármennyire közönséges.

Az a baj, hogy nem volt mikor meggyászoljam őt. Vásárhelyen voltam, szesszió elején, próba közepén, mikor édesapám felhívott. Számítottunk rá, tudtuk, hogy hamarosan bekövetkezik, mégis nagy veszteség volt, mi tulajdonképpen egy családtagot vesztettünk el Lilivel. Édesapám csak annyit mondott, hogy "Lili...", ki se tudta mondani. Én meg csak három hét múlva jöhettem haza, akkor is csak két napra, aztán vissza, munkára munkára. Így ment ez vakációjig, aztán meg csak néha gondoltam Lilire, egészen mostanig.
Van nekem egy csoda-Morzsám, persze, és ő is barátném, a családunk része. De lehet egy családtagot helyettesíteni?

még mindig Tímea, vagy: egyre inkább Tímea.

Tímea tükörbe nézett. És látta azt, amit a saját édesanyja még nem.
Ezt ugyebár így is leírhatnám, mert érdekesebbnek tűnnék, viszont ha úgy írom, ahogy le fogom írni, önmagamként írom, nem egy különlegeskedő valakiként.
Tehát kezdem.
A nagy felismerés óta már többször is kerültem olyan helyzetbe, hogy a nevemet kérdezték, és mostmár gondolkodás nélkül Tímeát mondok. Tényleg komolyabb név, mint a Cinci, bizony a Tímea egy komoly név, bizony 21 évesen az ember már elmúlt 5 éves, hm, vannak ilyen dolgok.
Szép név ez, már kezdem megszeretni. Itt az ideje, hogy bevalljam: úgy érzem, ehhez a névhez kicsit fel kell nőni, amit én eddig távolról sem akartam. Ezért mondták-igaz, gonoszkodásból, de nem alaptalanul-, hogy nem igaz ez a lány, aki én vagyok, ezért éreztem sokszor én is azt, hogy nagyon őszinte akarok lenni, mégis elsiklik valaho az egész. Mert bele voltam teljesen kapaszkodva abba, hogy én bezzeg 70 évesen is gyerek leszek.
Persze, hogy az leszek, pontosabban ott lesz bennem az a derűs kislány, akit épp azzal tettem majdnem tönkre, hogy folyamatosan ő akartam lenni. Pedig vannak helyzetek, amikor már nem lehetek az a kis naív, mindent mosollyal fogadó lány. Bizonyos helyzetekben mégcsak nem is vagyok képes rá, mert ugyebár, valljuk be, megnőttem, igen. Konkrét helyzetekre gondolok, hétköznapi dolgokra, elsősorban, mint a számlák fizetése, albérlet-keresés, bankszámlaszám-kezelés, főzés-mosás, satöbbi.
Aztán vannak a kellemesebb dolgok, az új e,berek megismerése, a véletlenek, a szép helyzetek, a szerelmek, vagy csak szeretések, az egyszerű közelségek, beszélgetések. Nem lehetek ilyen helyzetekben az a Cinci, aki naívan, játékként kezel mindent. Aztán előre láthatóan pofára esik, csakhát ő nem láthatja előre, mert ő úgy tudja, a játéknak nincs kövektezménye.
Cinci megmarad a 3 éves öcsémnek, akivel játszik, fáradhatatlanul körberohanja vele kismilliószor a lovas körhintát, aztán sakkozik a kocsikkal, és rollerrel megy a piacra, és reggelente kocsis-kitalációs- mesét olvas Jack Kerouac Úton című könyvéből.
De a 12 éves húgomnak már Tímea ad öltözködési és szerelmi tanácsokat, és Tímea választja ki az első horror filmet, amit mindenképp meg akar a húgom nézni, és Tímea főz ebédet, sőt, ő fogja szeptembertől majd elhozni az öcsémet az óvódából.
Kicsit belekeveredtem, elég lett volna annyi, hogy tényleg fel kell ehhez a névhez nőni, és ez nem azt jelenti, hogy nem lehetek, jókedvű és nem járhatok mezítláb az éjszaka közepén a fűben,  meg egyéb szép dolgok.
Egyébként az elején azt akartam leírni, hogy én már bízom magamban, csak anyukám még nem. Már megint nem. Már megint még nem. De mindent rendre, ez a helyzet.

Bevallódunk, bevállallódunk, felvállallódunk.

Az ember ugye szeretne különleges lenni. Egyedi.
És az ember azt hiszi, olyan névvel nem lehet különleges, ami más emberek keresztlevelében is szerepel.
Ezért az ember kapaszkodik különlegesnek hitt becenevébe, mert szinte vele együtt született ez a becenév, ezért kézenfekvő.
De aztán az ember megbizonyosodik róla, hogy az a közhely, miszerint mindenki a maga nemében különleges, pontosan azért közhely, mert igaz.
És az ember arról is teljesen megbizonyosodik, hogy az úgynevezett "maga nemét" csak úgy találja meg, hogyha őszinte magához.
És az ember arra is rájön, hogy a legelső dolog, amiben őszintének kell lenie önmagához, az a saját identitása, amihez alapvető információként hozzátartoik a neve.
Az ember ezt a nevet majdnem 21 éve, mióta be tud mutatkozni, letagadja.
Ez a ember ugyebár én vagyok, Tímea. Van egy becenevem is, de ez csak becenév, nem identitás-alap.

még új.

Tehát új.
Igen, új a blog neve és dizájnja, új nevem van a nagy arcok nagy könyvében, új az e-mail címem, új a bemutatkozási formám. Azaz hogy nem egészen új. Olyan ez, mint mikor az ember főzni akar és sokág kutat hozzávalókért. Végül a legnyilvánvalóbb helyen megtalál mindent, recepttel együtt. Biza ritka dolog ez, de megtörténik, velem is megtörtént.
Én önazonosságot keresek, önmagam megismerését, felvállalását. Ehhez kerestem receptet. S persze, hogy túlbonyolítottam, mint soksoksok dolgot, általában. Mert ott a megoldás, ott volt 21 éven keresztül a keresztlevelemben, születési bizonyítványomban, minden év május 3-án, az Arany emberben.
De én, ahányszor megkérdeztek, hogy hívnak, azt válaszoltam, Cinci vagyok, s ha rákérdeztek, ez-e az igazi nevem, néha még azt is mondtam, hogy igen. Vagy azt, hogy nem, persze, a személyim szerint Tímea a nevem, de az nem én vagyok, nem talál hozzám, túl komoly, nem szeretem, és egyéb blablák.
De ennek vége. Persze, furcsa érzés, mert olyan, mintha egy másik egyéniséget próbálnék felvenni. Pedig csak megismerem az igazi Vincze Tímeát.
No, lehet életem leghanzatosabb blog-bejegyzése ez, de remélem működni is fogok én, Tímea. Mert tulajdonképpen szép név ez, nagyon. És szép volt az az érzés, az a felvillanyozódás, ami teljességgel átjárt, mikor rájöttem, hogy ki is vagyok én.
Lám-lám, mire jó a Tusványos.

12 éves vagyok én, nem 21

Na, nem tudom én ezt leírni anélkül, hogy nyálas legyen, már féloldalt írtam, s folyamatosan kitöröltem, mert gáz, de tényleg olyan vagyok tőle, azaz tőled, mintha 12 éves lennék. Elszöknek a szavak, esszezavarodnak a gondolataim, a megyszokott bzzbzzbzz helyett egy nagy mosoly van az agyamban. Sok lesz ez, úgy érzem, mármint ez a viselkedés, ez az állapot, amit kiváltasz belőlem. Pedig álmodtam rólad egy párszor és olyankor olyan, mintha ismernénk egymást, mármint úgy tényleg, nem mint most, mikor azt se tudom melyik a kedvenc csokid.
Azért egy kicsit vicces, hogy ez az egész helyzet akkor kezdődött, amikor te azt mondtad, hogy bezzeg téged figyelembe se veszlek. Addig úgy is volt, olyan szinten, hogy veled nem nagyon beszélgettem, meg nem volt nagy szeretgetődés, mint a többiekkel, mert olyan, hm, távolinak tűntél, mármint mással voltál elfoglalva, nem tűnt úgy, hogy érdekelnélek, úgy egyáltalán, mint Cinci, érted. Nade mióta ezt kimondtad, azóta rendesen figyelek rád, pedig nem akarom, de olyan ez az egész, hogy jajajaj. Nem tudom megfogalmazni, s idegesít. Nem akarok 12 évesként viselkedni itt belül.Az még nem baj, hogy mindig hihetetlenül örülök neked és egész nap mosolygok, a 12 évesség ott kezdődik, hogy nem tudok értelmesen beszélni veled, mert izgulok, hát mi ez na. Imádlak megölelni, s az illatodat is szeretem, persze most nem jut eszembe milyen, de jó, az biztos, és van egy gáz vers, ami úgy elvalami, elmondja, leírja, megmutatja, hogy mi ez a dolog itt, ez az én 12 évességem, csak nem találom azt a verset, mert kölcsönadtam a könyvet, s az internet nem vállalja, mert nagyon gáz, de nagyjából emlékszem rá:
Várom, hogy találkozzunk. Mesélnék neked (na itt nem emlékszem, de mindenféléről), a Farkas utcáról, a Monostorról (egyébként ott lakom), a szemedben levő világról. De mikor találkozunk, egy mosolyba sürítem a mindenfélémet: SZIa.
Ez a 12 éves lány vagyok én és itt most leírom, hogy a legközelebbi találkozásunkra, ami valószínűleg holnap lesz, összeszedek magamból egy 19 évest, ha 21-et nem is sikerül.

most mi van?

érezlek- meg akarlak dugni
azért nem szakítok veled, mert jól áll rajtad a piros-meg akarlak dugni
egyre biztosabb vagyok benne, hogy belédszeretek-meg akarlak dugni
le akarlak fotózni-meg akarlak dugni
nem hittem, hogy még érezhetek ilyesmit- meg akarlak dugni
csodálatos, fantasztikus ember vagy-meg akarlak dugni
meg akarlak ismerni egy pohár bor mellett-meg akarlak dugni
nem akarlak már első találkozáskor megdugni, mert többet szeretnék-minnél többször akarlak megdugni
nem akarlak kihasználni-dehogynem, meg akarlak dugni

meg akarlak dugni-van vér a pucámban, hogy kimondjam: csak meg akarlak dugni

s milyen egyszerű volna, ha ezt így kimondanák az emberek, nem?

doboz

van egy új dobozom, harapásnyomból lett doboz.
a címkéjén ez áll: ÖN.
és a zöld fotel az agyam jobb felén üres.
jó dolgok ezek, azért.
nagyon közeli helyen van még ez a doboz, ezért gyakran előveszem, de legaláb Ön már nincs mindig látható helyen, szóval így.
és Bogyót hagyjuk a francba, Cinó vagyok, ez az én nevem, s örülök annak, hogy egyre inkább tudom, hogyan kell ezt az önazonosságot csinálni.
szóval a tükörképem is szép.
a hajammal együtt sokmindent eldobtam, mármint nem csak tejes zacskót meg más kézzelfogható szemetet, hanem a bennem levő, másikféle szemetet.
tehát az önbizalomhiányt, a félénkséget, az érzékenységből is kidobtam egy rosszféle adagot, működni fog ez a Cinci rendesen, úgy érzem.
(és szeretem "apánkat", egészen igen.)

hát ezt most így

Bogyónak csokipuszi volt az orrán, Cinónak kis harapásnyom van a mellén. Már alig látszik, és ez gondolom ugyanazért, amiért Ön ott ül az agyam jobb felében, egy zöld fotelben, az ablak mellett.
Az én szívemben nincs nagy sötétség, de beleharaptad magad.
Nem használ se a kiderül, se a mindegy. Nem működik.
Az viszont jó, hogy a "renczer", amibe kicsit belekerültél, az rendesen működik.
Csak jó lenne, ha inkább egy dobozban ülnél, amit néha előveszek, nem pedig zöld fotelben, ahol mindigdemindig látlak.

még egy lépés.

Ócska reggel:)
S mostmár ez is, meg ön is benne van a zöld pulóveremben. Persze, ön még nem ismeri a zöld pulóveremet.
A zöld pulóverem igaziból a lelkemnek egy tárgyi leképzése, a zöld pulóveremben van minden, ami boldoggá tesz. Ami viszont megint nagyon jó, az az, hogy mostmár rég nem vettem fel, mégis örvend és mosoly vagyok.
Merthogy nincs szükségem se zöld pulóverre, s másik névre, minden itt van, itt ebben a Cinci-kamrában.
Ettől még szeretem a zöld pulóveremet, úgy, mint ahogy egy régi plüssmackót szeret az ember.
De nélküle is mosolygok.

http://www.youtube.com/watch?v=HRrFvapV4ms

kezdek egyre inkább Cinó lenni. Cinci. Én.
antrelacit nem tudok csinálni (még), a piruettemen van mit dolgozni, még mindig félek a sötétben, az s betűm még mindig sejpeS , énekléskor még mindig félénk vagyok helyenként, és egyéb aprócseprőségek, viszont már jól esik reggelnte találkozni a tükörképemel és azt mondani, ejha, üsse kő, szép vagy. És a tükörterem s riaszt, pedig én is látom, hogy nem vagyok egy kecses tündér, viszont egy egész tündérország van bennem, és körül vagyok véve tündérekkel.
ezzel tehát annyit akarok mondani, hogy úgy néz ki, megbékélek magammal.
sőt. Node semmit sem lehet egyből, ezt tanulom én most.
szóval nem vagyok már Bogyóra szorulva, ezért ez igazándiból leszámolás:
egy amolyan köszönömhogyimádott, Bogyónak címezve.
tehát szia Bogyó, és nem viszlát.
na, ennek megörültem s ez milyen jó. Ez távolról sem volt hamar-örülés, és néhányan meg is szenvedtünk érte.
aztahej, de kis melankolikus lettem, dehát év eleje van, szesszió jön ezerrel, s kaptam egy (vagy több) öröm-esélyt, úgyhogy szabad.
http://www.youtube.com/watch?v=HRrFvapV4ms
szeretlek, Cinó