Lehetünk-e dühösek erre a jellemezhetetlenül szörnyű valamire, ami önkényesen elveszi az élőktől azt, ami alapvetően hozzájuk tartozik, mióta megszülettek? És erre, ami az élőket alapvetően meghatároza, lehetünk-e mérhetetlenül dühösek, amiért csak úgy megy tovább, nagybetűsen, mocsokul?
MIndamellett, hogy tudatában vagyok annak, hogy nem érek el vele semmit, dühös vagyok. Nem értem, miért kellett ezt. Mi értelme volt, hat hét után elvenni. Nyilván nincs magyarázat rá, mert az sem segítene, meg persze azért sincs, mert ez az önkényes dög tényleg attól vonja meg a felnövés, a szeretetben való részesedés, a puszta létezés lehetőségét, akitől akarja.
De mégis mi alapján találja meg az épp soron következőt? Szerintem érmefeldobással, másképp nem lehet ekkorákat tévedni. Előbb kisorsolja, hogy ember legyen vagy állat, s aztán veszi sorra a kritériumokat. Dehát milyen kritériumok lehetnek, mégis mik? Élt-e eleget a potenciális halálra jelölt vagy sem?Vagy mégis mi a kurva élet? Hat hetesen miért halnak meg olyanok, akik egyszerűen kiváncsiságból le akarnak mászni a lépcsőn? Az öregség, az más, az hozzátartozik az élet úgynevezett rendjéhez. Persze, ettől még nem tudom elfogadni azt sem. De bele kell nyugodnom, mert egyszerűen tehetetlen vagyok.
Nekünk ebbe nincs beleszólásunk, ugyebár, csak ennek a két önkényesnek, akik egymást szivatják, s ezzel minket pusztítanak, sorra.