még mindig Tímea, vagy: egyre inkább Tímea.

Tímea tükörbe nézett. És látta azt, amit a saját édesanyja még nem.
Ezt ugyebár így is leírhatnám, mert érdekesebbnek tűnnék, viszont ha úgy írom, ahogy le fogom írni, önmagamként írom, nem egy különlegeskedő valakiként.
Tehát kezdem.
A nagy felismerés óta már többször is kerültem olyan helyzetbe, hogy a nevemet kérdezték, és mostmár gondolkodás nélkül Tímeát mondok. Tényleg komolyabb név, mint a Cinci, bizony a Tímea egy komoly név, bizony 21 évesen az ember már elmúlt 5 éves, hm, vannak ilyen dolgok.
Szép név ez, már kezdem megszeretni. Itt az ideje, hogy bevalljam: úgy érzem, ehhez a névhez kicsit fel kell nőni, amit én eddig távolról sem akartam. Ezért mondták-igaz, gonoszkodásból, de nem alaptalanul-, hogy nem igaz ez a lány, aki én vagyok, ezért éreztem sokszor én is azt, hogy nagyon őszinte akarok lenni, mégis elsiklik valaho az egész. Mert bele voltam teljesen kapaszkodva abba, hogy én bezzeg 70 évesen is gyerek leszek.
Persze, hogy az leszek, pontosabban ott lesz bennem az a derűs kislány, akit épp azzal tettem majdnem tönkre, hogy folyamatosan ő akartam lenni. Pedig vannak helyzetek, amikor már nem lehetek az a kis naív, mindent mosollyal fogadó lány. Bizonyos helyzetekben mégcsak nem is vagyok képes rá, mert ugyebár, valljuk be, megnőttem, igen. Konkrét helyzetekre gondolok, hétköznapi dolgokra, elsősorban, mint a számlák fizetése, albérlet-keresés, bankszámlaszám-kezelés, főzés-mosás, satöbbi.
Aztán vannak a kellemesebb dolgok, az új e,berek megismerése, a véletlenek, a szép helyzetek, a szerelmek, vagy csak szeretések, az egyszerű közelségek, beszélgetések. Nem lehetek ilyen helyzetekben az a Cinci, aki naívan, játékként kezel mindent. Aztán előre láthatóan pofára esik, csakhát ő nem láthatja előre, mert ő úgy tudja, a játéknak nincs kövektezménye.
Cinci megmarad a 3 éves öcsémnek, akivel játszik, fáradhatatlanul körberohanja vele kismilliószor a lovas körhintát, aztán sakkozik a kocsikkal, és rollerrel megy a piacra, és reggelente kocsis-kitalációs- mesét olvas Jack Kerouac Úton című könyvéből.
De a 12 éves húgomnak már Tímea ad öltözködési és szerelmi tanácsokat, és Tímea választja ki az első horror filmet, amit mindenképp meg akar a húgom nézni, és Tímea főz ebédet, sőt, ő fogja szeptembertől majd elhozni az öcsémet az óvódából.
Kicsit belekeveredtem, elég lett volna annyi, hogy tényleg fel kell ehhez a névhez nőni, és ez nem azt jelenti, hogy nem lehetek, jókedvű és nem járhatok mezítláb az éjszaka közepén a fűben,  meg egyéb szép dolgok.
Egyébként az elején azt akartam leírni, hogy én már bízom magamban, csak anyukám még nem. Már megint nem. Már megint még nem. De mindent rendre, ez a helyzet.

Bevallódunk, bevállallódunk, felvállallódunk.

Az ember ugye szeretne különleges lenni. Egyedi.
És az ember azt hiszi, olyan névvel nem lehet különleges, ami más emberek keresztlevelében is szerepel.
Ezért az ember kapaszkodik különlegesnek hitt becenevébe, mert szinte vele együtt született ez a becenév, ezért kézenfekvő.
De aztán az ember megbizonyosodik róla, hogy az a közhely, miszerint mindenki a maga nemében különleges, pontosan azért közhely, mert igaz.
És az ember arról is teljesen megbizonyosodik, hogy az úgynevezett "maga nemét" csak úgy találja meg, hogyha őszinte magához.
És az ember arra is rájön, hogy a legelső dolog, amiben őszintének kell lenie önmagához, az a saját identitása, amihez alapvető információként hozzátartoik a neve.
Az ember ezt a nevet majdnem 21 éve, mióta be tud mutatkozni, letagadja.
Ez a ember ugyebár én vagyok, Tímea. Van egy becenevem is, de ez csak becenév, nem identitás-alap.

még új.

Tehát új.
Igen, új a blog neve és dizájnja, új nevem van a nagy arcok nagy könyvében, új az e-mail címem, új a bemutatkozási formám. Azaz hogy nem egészen új. Olyan ez, mint mikor az ember főzni akar és sokág kutat hozzávalókért. Végül a legnyilvánvalóbb helyen megtalál mindent, recepttel együtt. Biza ritka dolog ez, de megtörténik, velem is megtörtént.
Én önazonosságot keresek, önmagam megismerését, felvállalását. Ehhez kerestem receptet. S persze, hogy túlbonyolítottam, mint soksoksok dolgot, általában. Mert ott a megoldás, ott volt 21 éven keresztül a keresztlevelemben, születési bizonyítványomban, minden év május 3-án, az Arany emberben.
De én, ahányszor megkérdeztek, hogy hívnak, azt válaszoltam, Cinci vagyok, s ha rákérdeztek, ez-e az igazi nevem, néha még azt is mondtam, hogy igen. Vagy azt, hogy nem, persze, a személyim szerint Tímea a nevem, de az nem én vagyok, nem talál hozzám, túl komoly, nem szeretem, és egyéb blablák.
De ennek vége. Persze, furcsa érzés, mert olyan, mintha egy másik egyéniséget próbálnék felvenni. Pedig csak megismerem az igazi Vincze Tímeát.
No, lehet életem leghanzatosabb blog-bejegyzése ez, de remélem működni is fogok én, Tímea. Mert tulajdonképpen szép név ez, nagyon. És szép volt az az érzés, az a felvillanyozódás, ami teljességgel átjárt, mikor rájöttem, hogy ki is vagyok én.
Lám-lám, mire jó a Tusványos.