Saját meseországom van. Itt az emberek úgy viszonyulnak hozzám, ahogy én hozzájuk: bizalommal.
Itt nem számít különcködésnek a tolerancia.
Az én meseországomban megöleljük a napot, táncolunk a bársonyos arany-illatban, teli szájjal nevetünk, és ezen senki nem csodálkozik, mert itt ez a természetes. Itt senki nem akar különcködni, mindenki minden nap különleges. Nem létezik unalom, nincs olyan, hogy félünk egymástól.
Nincs olyan, hogy félünk kicsit sodródni az árral. Mert az ár nem egy hatalmas folyamé, hanem csak egy kis pataké. Nem nyakig kell belemászni, hanem csak bokáig, csak csiklandozza a lábunkat, aztán, ha akarjuk, gátat építhetünk a patakra, beleülhetünk, belefekhetünk, lubickolhatunk benne, de csak amíg jól esik. Az én meseországomban nincs sírig tartó elkötelezettség, mert aki akar, hétpecsétes szerződés nélkül is a meseországomban marad, és általatok válik kicsit valósággá ez a képzeletem-szülte felhő-ország.
Próbáltam már ezt a mese-világot lerombolni, de nem lehet, mert ez én vagyok. Ha nincs mese-világom, akkor nem Cinó vagyok, és olyankor nem találom a helyem és nincsenek színek és olyankor semmi sincs, csak a szürke. És ha a szürke mellett nincs valami, amire a szürke még inkább felhívja a figyelmet, mint a valami maga, akkor az már csak unalmas, pofátlanul kiábrándító szürke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése