bizony

Bogyó már nem is Bogyó, ugye, de új neve még nincs. Azazhogy van, csak Önnél, és Ön még nem adta oda neki, még őrzi egy kicsit. Csak ne túl sokat, mert ha valamire túlzottan akarunk vigyázni, annak van legnagyobb esélye az eltűnésre.
És ha Ön elveszti Bogyó új nevét, akkor Bogyó teljesen névtelen marad, s akinek neve nincs, annak előbb-utóbb semmije sem lesz. És Bogyó Öntől várja a nevét, pedig lehet meg kéne tanulnia saját nevet találni magának, nem holmi csokipuszis nandukra vagy petrezselymes tündérekre bízni ezt.
Bogyónak-új név híján még így nevezem- meg kéne tanulnia önmagának sütni csokis kekszet, meg kellene tanulni tükörbe mosolyogni, Bogyónak Bogyót is kéne dicsérni, Bogyónak Bogyót is kellene szeretni.
Csak hát, nem könnyű ez, kérem, ezért támaszkodik Bogyó ezerrel az ilyen nandukra meg tündérekre.
Viszont Nandu adott csokipuszit, elvette Bogyó nevét, belemosolygott Bogyó nyakába, aztán olyan szörnyű állapotban köpte ki azt a nevet, hogy Bogyó azóta nem tudja használni. Csak így, jobb híján, mint mikor az embernek nincs pénze új tornacipőre, de tornaórára járni kell.
Pedig a szerelem- meg a szeretet is- az, amikor valakinek a szájában biztonságban érezzük a nevünket. Amikor valakitől kapunk egy nevet, biztonsággal fűszerezve. Amikor valakinek a puszta létezése biztonságot nyújt a mi kicsi lelkünknek. Mikor az ön létezése biztonságot jelent nekem, aki már nem vagyok Bogyó.
És mikor ez az egész biztonságosság kétoldalú.

-ön Bogyó? - Csak voltam.

Bogyónak levágták a haját.
A csokipuszi eltűn teljesen, sőt: az új frizurával új nevet is kapott.
És a neve biztonságban van Önnél.

álmomban meglátogatott az apukám és az öcsém, ami azért furcsa, mert az öcsémnek nem az apukám az apja.
nálam töltötték az éjszakát, aztán reggel öcsi tejet evett bogyóval.
de nem beszélt, s apám is csak annyit mondott, szendvicset kér.
öcsi véletlenül eltört egy tojást a kagylónál, aztán egy vagy két hang elmondta, ki is ő valójában.
egy sütigyerek: este sütötték, igazi öcsém mására.

hihi

nagynagy csokibogyós kekszet kaptam ma Timitől.
belekerült mostmár ő is a zöld pulóverembe.

egyszerűen Bogyó

Bogyó felkelt reggel és úgy érezte, ez egy másik reggel, azaz persze, hogy a reggel más, de hogy ezen a reggelen Bogyó is más, más, mint az utóbbi tizenegynéhány reggelen és más, mint az utóbbi estéken, szóval valahogy másnak érezte magát.
Az orrához kapott, s az orrán kívül nem érzett semmit.
Tükörbe nézett, s biza a csokipuszi ott volt, de hiába tapogatta, nem érezte, csak látta.
Hát persze. Emlék. S Bogyó visszakapta a nevét.
Vagy az is lehet, hogy nem is adta Nandunak, csak azt hitte.
Ki tudja.
A fontos, hogy Bogyó megint Bogyó, és most vár. Keres.

"Kellene már nagyon egy másik Én, aki végső soron ugyanaz volna, mint én, ugyanazt tenné, ugyanazt tudná, de akivel mindezekről el tudnék beszélni, nem úgy, hogy csak mondok magamnak és válaszolgatok, hisz válaszom szintén én vagyok, hanem egy másik Én személy, akivel szép nyugodtan vitatkozni lehetne a dolgokról. Mindegy. Ki kellene találni." (Mikó András)
Vagy meg kellene találni.
Csak mostmár nagyon kéne.

nem csak ennyi

bájos, energikus, mindig mosolyog, naív kis buta lány.
nézzétek meg jobban.

így működik, ha így kell

Nandu azt mondta, nem szabad.
De a csokipuszi Bogyó orrán, ugye: ottmaradt. Emlék.
Kellék.
Kellenék?
Bogyóról az az általános vélemény, hogy bájos meg édes, s kapott ő már sok ilyen csokipuszihoz hasonlót.
De ritka az, akinek igazán kell ő, csak azért, mert ő Bogyó.
Ritka az, akinek a szájában biztonságban érzi a nevét, s még ennél is ritkább az, aki örökbe adná Bogyónak a sajátját. Nandu megkóstolta Bogyó nevét, de csak egy falatnyit kívánt belőle.
Pedig Bogyó nekiadta az egészet.

Mégiscsak színház az egész világ.*

Feketepétert álmodtam éjjel (hajnalban)
s a játék élethalálra szólt (párban)
a múlt heti párommal játszottam-de akkor még életben volt.
Mondtam: "Nem akarlak megölni mégegyszer",
mire ő: "A te választásod."
Kértem: "Ha életben hagyéak, te se ölj meg",
s biztató választ adott.
Nyakát elengedve leszálltam róla: azonnal fölém került,
ütött, nyúzott, a szemem szúrta, s közben vihogva a nyakamon ült.
Azt ordította, "Cicni, neked ennyi!" ezzel úgy feldühített,
hogy egy mozdulattal pozíciót cseréltünk, ezt mondtam: "barátom, szeretlek"
Két másodperc múlva már a takarásban bőgtem némán,
de belejajgatott minden porcikám.
Saját sírásom ébresztett fel.


*Zenkő szerint néha kurvaszar a szereposztás.

Taxi

- Ez a második kedd, ugye?
- Uhum.
-S jó volt a buli?
- Hát az a baj, hogy túl szerelmes vagyok.
-Én szívesen segítenék, csak tudám, hogy.
- Tyű. ezt ki kell írjam a blogomra.
Igen, részeg voltam,  mikor ezt kimondtam, de az a baj, hogy mondtam már józanon is kb háromszor  vagy ötször, igaz, többször nem. Elmúlik. Ez a csávó...mondjad már, hogy igen, vagy nem, ne azt mondd, hogy nem tudod, mert attól falra tudnék mászni!
Igen, mostmár előttetek is feltárom: azt hiszem, pontosabban úgy látom, szerelmes vagyok. Csak az a baj, hogy hatodikos korom óta először viszonzatlanul. Mert ha ez a kicsi nandu azt mondja, nem tudja,mit akar, az inkább azt jelenti, hogy nem akar semmit, ugye.
De mondja ki, tényleg. Miért nem képes azt mondani, hogy " nekem is jó volt veled, de ez ennyi, kész.", ne azt, hogy " hát nem tudom, te mit szeretnél?"
Én tényleg elkezdtem....na mindegy, hagyjuk, mert már úgysincs jelentősége.
Lehet, hogy holnap megbánom, hogy ezt kiraktam pö blogú méu.

"-Szereted a csokit? - Igen. -És i nélkül?- Igen. - Júj." (Picur hugicám kérdezgetett)

Kicsit igen, s nem is kicsit, azt hiszem, de még nem is merem leírni, hát még kimondani( persze csak magamnak kéne,de nem megy az sem).Két csodálatos, hatalmas szem, a tiéd, s a finom és persze szenvedélyes csókok.És belemosolyogtál a nyakamba, aztán összefonódva aludtunk még egy picit. "Tényleg édesen nézel, na, ez annyira biztos, mint ahogy ez a hargitai rendszámú kocsi itt áll."
Érdekes, a szemed nem is olyan hatalmas, mármint így ránézésre nem, csak belenézésre. Mert ha belenézek, olyan, mint egy (azaz két) hatalmas, zöld fátyollal leterített láda, telisteli rengeteg színes dologgal.
"Tudom, milyen a szeretethiány", igen, mindketten tudjuk, pedig szeretnek mindkettőnket. De a szeretet apró kinyilvánításai kellenek, odabújni, kézenfogva járni, együtt aludni, lábamon zongorázni, alvás közben füledbe kapaszkodni, válpuszi.
Régen, mikor még apukámmal volt időnk sétálni, ő a vállamra tette a kezét, én fogtam a mutatóujját, úgy mentünk egymás mellet. Matykó, aki két és fél éves, virágot szed nekem, szép követ, s reggelente azzal költ, hogy " Helkejjél, Cinókám, nem aludj."  Picurkám, aki 11 éves, rajzol nekem, és megkér, hogy szakítsak helyette a barátjával, mert csak én vagyok képes rá. Anyikóm megfogja a nagylábujjam, ha épp otthon vagyok.
Tőled két rengeteg találkozásunk alatt annyi ilyet kaptam, amennyi különlegesség van azokban a bizonyos ládákban, s lehet ezért is hiszem azt, hogy "kicsit igen".
De lehet, hogy nem csak hiszem, mert közben vet szét a hétágú mosolygós napsütés.
Egyik osztálytársnőm mondta, hogy az én lelkem még nagyon az elején lehet, nem sokat vándorolt. És igaza van, kicsi vagyok én még, naív, igen, mert hiszek a szép szerelemben.
Meglátjuk.